Szerelem??!!

Szia Kedvesem!

bár nem tudom, szólíthatlak e még így, hiszen már több, mint másfél hónapja, hogy közölted, nem kellek. Tudomásul vettem, hidd el, csak még mindig nem tudom feldolgozni azt a kurta-furcsa módot, ahogy te ezt lezártad. Azonnal kitöröltem azt az sms-t, de beleégett a memóriámba: "Szép volt, jó volt, KÖSZÖNÖM! Bennem nincs se tüske, se harag. Lehet róla szó, hogy találkozzunk..Majd.. Most úgy érzem, nem tudom folytatni."

Hát, ennyi. Ennyi volt az a 10 hónap. Ennyit ért, ennyit értem. Nem érdemeltem meg azt, hogy felemeld a telefont, és legalább élőszóban közöld a döntésed, ha már ENNYIRE nem akartál velem találkozni. Fáj.. Még mindig. És azt hiszem, sosem fogom megbocsájtani, hogy így (el)bántál velem. Azóta sokat gondolkodtam ezen az egészen. Muszáj volt, mert ezzel az elintézési móddal át kellett, hogy értékeljem az egész "kapcsolatunkat".  Ugye, nagyon naiv voltam? Mert én tényleg azt hittem, ez több, szebb, másabb, mint az elődeimmel. Már rájöttem, hogy te csak dumáltál azokról az érzésekről, amiket én át is éltem. Hogy nem értem én sem többet, ugyanolyan ócska kufirc voltam, mint a többi, az elődeim hosszú sora. Ami eddig mellettem tartott, az két dolog volt, igaz? Egyrészt, hogy nem voltak teljesíthetetlen követeléseim /nem akartam elvetetni magam/, másrészt hogy nagyon hízelgett a hiúságodnak, ahogy simogattam az egód. Asszem, ennyi volt. Nem volt túl egyszerű, ezzel szembesülni, miközben én még a fellegekben jártam, de hát te mindig is az voltál, aki lerángatott engem a földre. Egy hibát követtem el, egy nagyon súlyos hibát: szerettelek. Azt hiszem, túlságosan. Úgy szerettelek, ahogy voltál, úgy fogadtalak el. Hiba volt. Soha többé nem követem el ezt! Soha többé nem adom a szívem, senkinek.

Most én is elköszönök, bár csak így. Szerettem volna, ha szépen tudlak elengedni, ha ez mindkettőnknek fontos lett volna, hogy megmaradhasson egy aprócska lehetőség, hogy hébe-hóba felhívhassalak, hallhassam a hangod, és megkérdezhessem, hogy vagy.

Náladnál tudatosabb, határozottabb emberrel nem találkoztam, így elég egyértelmű számomra az, hogy ha te ezt így zártad le, tudatában voltál, hogy ezzel elvágod köztünk az összes szálat. Tudtad, hogy ennek ez a következménye. Sajnálom, mert én nem így gondoltam. Többet, mást láttam a kettőnk közti kapcsolatban, mint amit neked jelentett. Nekem fontos volt. Te voltál életem legnagyobb szerelme, Big, de te lettél a legnagyobb csalódása is.

Most még nem gondolom szívből, de jólnevelt és udvarias vagyok, úgyhogy minden jót kívánok Neked!

Remélem, egyszer te is találkozol azzal, aki hasonló érzésekkel ajándékoz meg.

"Vissza kell adnom,

szép volt, de kölcsön.

Álmom a Holdon,

lábam a Földön."

Szia

nos, kicsit rég jártam itt.. talán jobb is, mert ha ide tévedek, és írni kezdek, kicsit mindig felszakadnak a sebek, bár azt hiszem, hogy ez a fajta fájdalom belőlem nem is fog már elmúlni, max tompul majd, az idő múlásával, örökké hiányozni fog ő. már tudomásul vettem, hogy nincs többé nekem, eddig valahogy reménykedtem, hogy egy nap csak megcsörren a telefonom, és ő lesz a vonalban, de rá kellett jönnöm, hogy ez most nagyon végleges.

Szép volt.. nagyon, nagyon szép, és jó lesz majd visszagondolni rá, csak most.. most még nem jó. Nem bírom még elolvasni a leveleit, ki kellett törölnöm a telszámát, nehogy kísértésbe eshessek, szörnyű..! Soha senkiért nem tepertem, a nővérem a falra mászott attól, hogy én mindenkit egyfajta flegmasággal bírtam elengedni, az volt a szállóigém, hogy aki menni akar az menjen, vele kapcsolatban meg egyszerűen nem tudok parancsolni magamnak, a szívemnek. Azt is tudom, hogy míg én őrlődöm, addig ő már rég tovább lépett, nagy valószínűséggel megvan az "utódom". A Sors és az ő iróniája! Milyen jókat röhöghet rajtam, hogy így kicseszett velem..!

Volt azóta egy-két kétségbeesett kísérletem, más karjában vígasztalódni, de rájöttem, hogy ez nekem nem megoldás, és méltatlan is hozzám. Nem így kell feldolgoznom. Próbálom lekötni magam, máshogy, nem egyszerű. Majd..

rengeteg mindent tudnék írni róla..

hogy milyen jóképű és magabiztos, hogy soha nem találkoztam még ilyen határozott, tudatos, igazi FÉRFIval, csupa, csupa nagybetűvel..

nagyon szép, őrülten izgalmas időszak következett. Létrehoztunk egy e-mail fiókot, ahol csak mi ketten voltunk, levelezhettünk és chatelhettünk is, és éltünk is ezekkel a lehetőségekkel. Nagyon szép leveleket kaptam tőle, és én is éreztem, ez több, mint egy egyszerű viszony, neki is, pedig neki aztán sűrű volt már a múltja.. Én úszkáltam a figyelmében, a szeretete ezernyi megnyilvánulásában, és kezdett kialakulni nálam a "királylány effektus", amikor szerelmet vallott. Nem szándékozott ő elválni miattam, de szeretett, ebben biztos vagyok, éreztem minden porcikámban, benne volt az összes üzenetében, a hangjában. Szeretett, forrón és szerelemmel.

Azt üzenem mindenkinek, aki mikor olvassa e sorokat, felháborodva kap a szívéhez, hogy mit tudok én a szerelemről, ha "csak" szeretők voltunk, hogy ne ítélkezzenek.. Soha nem tudhatjuk előre, milyen élethelyzetekbe sodródunk. Lehet, hogy nekik van igazuk, és nem szeretett mégsem eléggé, mert ha igen, akkor felvállal. De lehet, hogy nekem van igazam, mikor azt mondom, igenis, nagyon, szívből, és őszintén szeretett. Csak nekünk ez, ennyi adatott. Ha az ember két kiskorúért is felelősséggel tartozik már, akkor mindig az ő érdekeik kerülnek előtérbe, és csak utána önzünk kissé. Én így, hogy újra színeztem az életem Vele.

na, ha már elkezdtem, hát folytatom..

ígérem, nem kezdem onnan, hogy egyszer volt, hol nem volt, bár azért némi előzményt muszáj, hogy feltüntessek, az érthetőség, és a történet kereksége miatt is.

Szóval, élek, mint bárki más, lepergett már 30 akárhány évem az Élet homokszemeiben. Jópár éve felhúzták az ujjamra a gyűrűt, megcselekedtem, amit elvártak tőlem, van kettő gyermekem.. A házasságom rég kihűlt, de egyikünk sem lép, csak várunk valami csodára. Ő arra, hogy visszaszeretek belé, én a lottó 5-ösre..

Színesítgettem már az életem némi izgalommal, fűszereztem izgalmas pasasokkal, de ez..??!!

Szóval, ismerem, kb az őskor óta. Ismerem??!! Kit ismerünk tulajdonképpen? Még lehet, azt sem, akivel egy életet együtt töltünk. Szóval, lányságom hajnalán összeszédültem vele 3 hónapra. Én voltam 20, ő 21. Istenem, milyen fiatalok, gyerekek voltunk! Mindenkinél okosabbnak hittük magunkat, hittünk a halhatatlanságban, és saját magunkban. Most, túl a 30-on már annak is örülök, abban reménykedem, hogy vannak nálam hülyébbek is.. Na, igen. Oda a hamvas ifjúság, az öntudat, hogy enyém a világ, megváltom, mit nekem az!..

Az akkori kaland azt hiszem, csak bennem hagyott nyomokat. Gyönyörü három hónap volt, még akkor is, ha net, telefon -pláne mobil(!) - nélkül meglehetősen szűkre szabott volt a kommunikáció, de hát fiatalok voltunk, az akkori kommunikációnk ki is merült a csodás szexben. Én léptem ki. Nem bírtam tovább, hogy csak várok-várok rá, és csak a szeretője lehetek.

Néha láttam. Asszem, az elmúlt 17 évben vagy 4*. Nem tudtam róla semmit, de minden sejtem azt súgta, lesz még közöm hozzá.

Aztán az inernet csodás világában, már érett nőként hopp, egyszer csak ráleltem. A folytatás sejthető. Kedves e-mail után néhány tapogatódzó levélke következett, aztán hosszas e-mailek, még hosszabb, néha 3 órás telefonbeszélgetések -óh, az áldott jó mobil, hogy imádtam! - és végül, 2 hónap után a személyes találka.

Most kb 3 órán keresztül tudnék írni arról a napról.. soha nem éltem át még hasonlót sem. Ott ültünk, beszélgettünk, és rohant az idő. Csak néztem, a régi-új gesztusait, a mosolyát, hallgattam a hangját, amit annyira imádtam. A régről ismert, meghitt, irónikus humorát hallgattam, néztem a kezét, és amikor először hozzám ért, szinte véletlen szerüen, tudtam, hogy megadtam magam neki. Megdelejezett, magához vonzott, és a vonzásában tartott. Az első alkalommal ami legjobban megmaradt bennem, az első csók: az később bizonyosságot nyert számomra, hogy csók virtuóz, olyan szépen, finoman, ráérősen, mégis szenvedélyesen és izgalmasan még senki nem tudott megcsókolni, mégsem ez, ami elsősorban megfogott, hanem egy természetes és ösztönös mozdulata: amint a szánk összeért - és zárójelesen szerintem minden elektromos eszköz kisült a közelünkben - én próbáltam tartani a távolságot, zsigerből, és nem simultam hozzá. Azt hiszem, AKKOR adtam meg magam teljesen neki, amikor megéreztem a hátamon, derekamon az érintését. Nem simogatott, hanem egész egyszerűen magához húzott, és én hozzásimultam. Ettől lett az a csók magafeledt, és csodaszép.

Azt hiszem, mindketten alig vártuk a folytatást.

Nos, először élek ezzel a lehetőséggel, mármint a a bloggal.

Eddig a hagyományos napló híve voltam, de aztán lebeszéltek róla, hogy olyan formában örökítsem meg a gondolataim, érzéseim.

De most.. tele vagyok keserűséggel, bánattal és csalódással.

MUSZÁLY, hogy valahogy kicsit kiadjam. Ha így, hát így.

Csalódtam..Gondolom, nem okozok meglepetést: egy pasasban, a szerelemben. Gondolom, vagyunk ezzel páran így, néhányan ki is lábalunk a dologból, és várjuk a következő nagy Ő-t, de mi van akkor, ha én 100%-osan biztos vagyok benne, hogy nekem ő volt az egyetlen, a  soha vissza nem térő, az Igazi, Mr. Big...

Éltem már ahhoz eleget, ismertem már ahhoz elég pasit, hogy így gondoljam. Hogy lehet túlélni, ha valakit elhagy az, akit a világon a legforróbban szeretett..?

Vajon hányan vagyunk, akik találkoztunk az IGAZI nagy szerelemmel? Amikor érzed, hogy ő a másik feled, befejezi a gondolataid, ugyanúgy reagál, érti a humorod, minden érintése maga az érzéki izgalom, és egyszerűen úgy tökéletes neked, ahogy van?! Nem hiszem, hogy túl sokan. Én azt hiszem, mindnyájunknak vannak szerelmei, kevesebb-több kis nagy Ő, de az igazi, na, ő csak egyszer jön el.. A baj az, hogy tőlem akkor távozott, amikor én még nem akartam volna elengedni őt. Nagy játékos a Sors, és remélem, most jót röhög a markába, hogy ilyen szinten szenvedni lát..

Nos, ennyit kezdésként, és elöljáróban. Le fogom írni, az elmúlt csodás egy évemet, hogy soha, de soha ne felejthessem el!!!! Bárhogy is fáj most..